Újra együtt

Ezt nem hiszem el… hogy lehet az, hogy még egy Elsőnek is vannak gyenge pontjai… ráadásnak olyan, ami engem nem érint… Persze a vámpírok mind úgy hiszik, én is egy Első vagyok, de ebben tévednek… Engem Az Első változtatott át, ezért én vagyok a ma élő vámpírok közül a legerősebb, de én sem vagyok halhatatlan. Ekkor eszembe jutott valami…

-      Akkor hogyha kisadagokban te is elkezdenéd hozzászokatni a szervezeted, talán…

-      Nem… nekem már túl késő. Ráadásnak az se biztos, hogy működne… Engem annak a fának a segítségével hoztak létre, ezért nem hiszem, hogy valaha is immunis lehetnék rá… A fa egy része ugyanis eggyé vált velem.

-      Akkor nincs más lehetőségünk. Velem kell maradnod, örökké – mosolyogtam rá és egy lágy csókot leheltem ajkaira.

-      Remek ötlet… bevallom az én fejemben is megfordult már…

Kitört belőlem a nevetés. Már annyira hiányzott… reméltem, hogy valahogy újra együtt lehetünk majd, és elfelejthetjük azt a szörnyű és végzetes éjszakát… gyorsan az órára néztem. Késésben voltam. Gyorsan felpattantam, majd visszanéztem rá.

-      Mi az? Te nem jösz suliba?

-      Iskola? Csak azért jártam oda, hogy megtaláljalak…

-      Akkor is járnod kéne továbbra is.

-       Ugyan minek?- nézett rám kíváncsian.

-      Mert én a legtöbb időmet ott töltöm. Ráadásnak van ott néhány helyes srác, akiket érdeklek… ha te elhanyagolsz, lehet, hogy majd választok valakit helyetted, hogy ne unatkozzam…

-      Hogy mi? Te ilyen könnyen lecserélnél? - pattant fel dühösen.

-      Nyugalom – nevettem rá, miközben felkaptam a táskám – Ráadásnak ott van a te kis rajongó táborod is. Ugye nem akarod több tucat lány szívét teljesen összetörni. Nem elég nekik, hogy most már velem vagy, de még a sulit is otthagyod?

-      Jó-jó. Visszamegyek veled. De nem az ostoba fruskák miatt, csakis miattad – lépett oda hozzám, megcsókolt, majd felment a cuccáért és együtt indultunk suliba.

A kivétel..

Méreg? De hiszen én minden egyes nap ezt iszom... Mégis, hogy lehet ez méreg a vámpíroknak?
 - Nem. Tévedsz! Én majdnem kétezer éve iszom, és nincs tőle semmi bajom!
 - Nm tévedek. Az én születésemkor a vámpírrá válásom ennek a fának a főzetének mehetett végbe. Így ez az egyetlen, ami elpusztíthat.
 - Lehet, hogy csak neked... az Elsőnek méreg...
 - Nem... minden vámpírnak... Sajnos már használnom kellett pár társunkon... Nem volt más választásom... Gonoszak lettek.... Veszélyt jelentettek....
Nem tudtam erre mit mondjak... a gondolat, hogy fajtánkbelit ölt, valahogy teljesen felkavart. De egy részem megértette... Sokan Közülünk a vér utáni vágytól teljesen elvesztik a fejüket, amikor pedig friss vérhez jutnak, az megrészegíti őket... Ez állandó vérszomjat szül, ami pedig előbb-utóbb gonosszá teszi a fajtánk. Ők a legveszélyesebbek, mert az embereket csak vérbanknak látják... Ebből a szempontból mélységesen egyetértek vele... Vettem egy mély levegőt, majd rámosolyogtam.
 - Rendben... De úgy tűnik, rám hatástalan... Amióta átváltoztam, azóta ezt iszom....
 - Lehet, hogy te immúnis vagy rá... És ha ez így van, hatalmas erő birtokába kerültél, hiszen így nem tudnak megölni...

Egy eddig ismeretlen gyenge pontunk...

Madárcsivitelés.. homályos, derengő fény... Szaporán pislogva nyitottam ki a szemem.... Saisho meztelen mellkasán feküdtem... Ő még aludt... Egyik karjával átölelt.... Elgondolkodtam... milyen jó is lenen minden reggel így ébredni... Óvatosan felemeltem karját és kicsusszantam alóla.... Magam köré fogtam a lepedőt, hogy eltakarjam meztelen testem... A fürdőbe mentem... gyorsan le akartam zuhanyozni. Ledobtam magamról a lepedőt és beléptem a hívogató vízsugár alá. Lemostam magamról az elmúlt évszázadok minden baját és gyötrődését. Új nap virradt.. új időszak következik. Új lappal akartam indítani. Kiléptem a zuhany alól, magamra kaptam egy bő felsőt és egy rövid nadrágot, és kimentem a  konyhába. Elkészítettem a szokásos teám, majd azon kezdtem agyalni, hogy mégis milyen reggelit csináljak neki... Egy ember testében van, tehát szüksége van élelemre.... Kerestem egy szakácskönyvet, és ahol először kinyílt, azt megpróbáltam elkészíteni. Közben megittam a teámat, és neki is készítettem egyet... Éppen időben lettem kész... Már a szoba ajtajában jártam, amikor láttam, hogy ébredezik.

 - Jó reggelt - mosolyogtam rá, és ölébe tettem a megrakott tálcát.

 - Neked is. Látom, jó korán keltál - viszonozta mosolyom és a teáért nyúlt.

Belekóstolt, de azonnal köhögni is kezdett tőle... a csésze kiesett a kezéből és földön apró darabokra tört.. Gyorsan mellé térdeltem az ágyra, de nem tudtam mit is tehetnék...

 - Mi... mi a frász volt ez? - kérdezte köhögve.

 - Egy különleges tea... ezzel fékezem meg a vérszomjam... évszázadok óta ezt iszom.... Azon a napon találtam rá...

 - De hiszen ez a sakura virágából készült....

 - Igen, abból...

 - De hát az méreg a vámpíroknak! Ezzel képesek megölni minket! 

A régi szép idők talán újra visszatérnek?

Ezt nem hiszem el... Ez lehetetlen... hiszen ő meghalt azon az estén... Mégis hogy kerül most ide? Várjunk... már az első pillanattól ismerős volt nekem ez a fiú... tehát ezért... azért, mert Ő Saisho!! Könnyes szemmel néztem rá... Tényleg ő az.. semmit se változott az évszázadok alatt...
 - Mégis hogy? - kérdeztem könnyeimben fuldokolva.
 - Azon az estén, maikor téged átváltoztattalak, hatalmas bűntudat kerített hatalmába... De az utolsó percben rájöttem, hogy azzal, hogy megölöm magam, még hatalmasabb hibát követek el.... Egyedül hagylak téged... Az utolsó percben még sikerült a lelkem megmenekítenem... De sajnos addig várnom kellet, míg egy hozzám hasonló fiú nem születik.... Ez a fiú, akinek elfoglaltam a testét.. ő az, kinek identitása oly közel áll az enyémhez.. így végre újjászülethettem! És szerencsémre téged is megtaláltalak! - mosolygott rám.
 - Annyira hiányoztál... - súgtam.
 - Te is nekem... Testetlen szellemként követtelek téged... Tudom, hogy miken mentél keresztül... Tudom, hogy mik zajlottak a szívedben ez idő alatt...
 - Várj... akkor azok az álmok...
 - Igen... az én művem... Tudatni akartam veled, hogy én melletted vagyok, számíthatsz rám.. Megtaláltam a módot, hogy kapcsolatba léphessek veled... Az álmaidon keresztül..
 - De akkor miért hagytál egyedül akkor?
 - Éreztem, hogy a szíved sebeit abban az alakomban nem tudtam begyógyítani... Úgy gondoltam, ha elfelejtesz engem, jön majd más, aki segíthet neked... Úgy gondoltam jobb neked nélkülem... De végre megszületett ez a fiú, és újra veled lehetek... Miyako... fogalmad sincs mennyire boldog vagyok, hogy újra melletted lehetek... - súgta és szorosan magához ölelt.
 - Hidd el, tudom. Olyan régóta vártalak már téged... Sose adtam fel a reményt, hogy egyszer újra együtt lehetünk. Belül éreztem, hogy csak türelmesnek kell lennem...
 - Ne félj, többet nem hagylak el Miyako... szeretlek - hajolt közel hozzám.
 - Én is szeretlek Saisho - s ajkaink összeforrtak...

Egy lehetetlen titokra fény derül...

Nem hiszem el, hogy ezt mondta... Én is nagyon jól tudom, hogy Ő aznap meghalt! Nem is kerestem őt... De most, hogy végre szinte teljesen sikerült elfelejtenem, ideállít ez a mocsok... Dühös lettem... Elmondani se tudom mennyire...

 - Ejnye, ne húzd fel magad - mondta az az idióta.

 - Jobb, ha most azonnal eltűnsz! - vicsorogtam.

 - Jó-jó... ismerem ezt az oldalad... Tényleg jobb ha lelépek... De nem most látták utoljára - azzal elillant.

Vettem egy mély levegőt, és eltüntettem az agyaraimat... Egy hatalmasat üvöltöttem, ezzel kiadva magamból a feszültséget... Egy szempillantás alatt hazamentem... Bementem a lakásba, ahol Ayato-kun szaladt elém.

 - Mondd csak mégis ki volt ez az alak? - nézett rám kiskutyaszemekkel...

 - Csak egy régi ismerősöm... - sóhajtottam.

 - Akkor mégis miért akartad megölni?

 - Tessék? - fordultam hátra, mint aki rosszul értett valamit.

 - Azt kérdeztem, hogy miért akartad megölni őt? - ismételte el.

 - Honnan veszed, hogy meg akartam őt ölni?

 - Nem vagyok ostoba, Miyako. Tudom, hogy hallottad akkor a hangom - változott meg a hangja.

 - Nem tudom, hogy miről beszélsz...

 - Ugyan már, erre tanítottalak? Csak nem megtagadod a vámpír mivoltodat? - változott tovább a hangja - Miyako, én vagyok az - mondta.

Ez a hang... A szívem kihagyott egy pillanatra... Ez nem lehet... Ő nem lehet itt... Ő meghalt! Hátrafordultam, és nem akartam hinni a szememnek... Hát tényleg ő az... Könnyek gyűltek a szemembe... Lábaim felmondták a szolgálatot, tehetetlenül estem a földre... kezemmel eltakartam a szám, és sírtam...

 - Saisho... -suttogtam.

 - Igen, én vagyok... visszajöttem hozzád Miyako - mondta kedves hangon, letérdelt hozzám, és átölelt... 

A múlt fájó emlékei...

Ezt mégis hogy merészelte? Ő tényleg ostoba... Ellöktem magamtól, majd neki rontottam... Azonban az utolsó pillanatban, egy hang szólalt meg bennem.
 - Ne tedd! - kiáltotta - Ne öld meg őt!
Olyan ismerős volt ez a hang... De nem tudtam miért...
 - Nem teheted Miyako-chan! EZ nem te vagy!- szólalt meg ismét.
Mostmár felismertem... Ahogy a nevem kimondta... Ayato-kun! De mégis hogyan? Ez nem lehet... Mégis hogy tudna telepatikus üzeneteket küldeni nekem?
 - Mi történt? Most akkor  mégse ölsz meg? - kérdezte Ikuto rám vigyorogva.
 - Most nem.. szerencséd van... De ha még egyszer meglátlak a közelemben, nem leszek ilyen elnéző...
 - Azt.. sokat változtál... öö... 800 év alatt...
 - Te viszont semmit se változtál.. Ugyan olyan erkölcstelen szemétláda dög vagy, mint voltál...
 - Ha jól emlékszem, pontosan ezért tetszettem neked - lépett közelebb.
 - Még egy lépés, és kiheréllek... és te is jól tudod, hogy nem viccelek...
 - Igen, még emlékszem szegény párára...
 - Oh, igaz is... Hol hagytad a kis ringyódat?
 - Izumi-t? Már vagy 200 éve nem is láttam....
 - Na akkor jó sokáig tartott a te szerelmes fellángolásod...
 - Ugyan már, nem felejthetnék ezt el? Egész idő alatt csak te jártál a fejemben... - lépett ismét egyre közelebb - Egyszerűen nem tudtalak kiverni a fejemből...
 - Na ebből elegem van... Várnak rám, szóval tűnj el, és ne is gyere ide többet vissza...
 - Mondd csak, mégis mit látsz abban az emberben?
 - Hogy mit? Ahhoz neked semmi közöd!
 - Akár mennyire is szeretnéd, ő nem Saisho!

Hát ismét itt van...

Ezt nem hiszem el... Ő mégis mit keres itt? Azt hittem valahol Franciaországban lehet... vagy valahol Erdély környékén... De mégis hogy talált meg engem?
 - Miyako... Hát ismét találkozunk...
 - Te mégis mit keresel itt? - morogtam.
 - Hogy mit? Egyszerű... Téged - mosolygott rám, de ez inkább egy grimasz volt, min mosoly....
 - Miyako-chan.. ő mégis ki? - lépett elő a hátam mögül Ayato-kun.
 - Senki! Nem fontos... Menj be, máris megyek én is - löktem őt a kapu felé.
 - De hát.. - szólt vissza.
 - MENJ - kiáltottam rá.
Megszeppenve sietett be az ajtón... Amikor biztos voltam benne, hogy halló és látó távolságon kívül került, egy szemvillanás alatt amellett az idióta mellette teremtem.
 - És most, Ikuto... velem jössz! - kaptam el a nyakát, és ismét fénysebességre váltva egy kietlen erdőbe vittem.
Megálltam, és elengedtem a nyakát...  Egyenesen egy fának csaptam.. ami ki is dőlt...
 - Khm... Úgy látom még mindig jó erőben vagy - mondta a torkát köszörülve.
 - Nagyon bátor vagy, hogy felkerestél.. vagy inkább ostoba?
 - Persze, hogy felkerestelek... Valamit el kell intéznünk...
 - Tényleg? Mit is? - fontam össze karjaim mellkasom előtt.
 - Hát nem emlékszel? Az ígéretünkre? - lépett közelebb hozzám.
 - Csak ne beszélj itt nekem ígéretekről.. Még a végén kitépem a szíved... - vicsorogtam rá.
 - Ugyan már... Emlékezz a régi szép időkre... amikor még mi ketten együtt voltunk - illant oda hozzám, és megcsókolt...

Egy váratlan látogató...

Hallottam, hogy Ayato-kunk ezen kijelentésemen nevetni kezd... Szúrós tekintettel ránéztem, mire ő belemerült a füzetébe.. De láttam, hogy vállát még mindig rázza a nevetés... A tanárra figyeltem.. reméltem, hogy valamelyest megérthetem... Ekkor egy apró cetli landolt az asztalomon... Rámeredtem... majd Ayato-kunra... Azt intette, hogy olvassam el.. Elvettem az apró cetlit, és széthajtogattam... Az állt benne, hogy iskola után majd elmagyarázza nekem a matekot.. Tehát akkor ma is haza fog kísérni.. mi több, ma be is jön hozzám... Ettől teljesen ideges lettem... Féltem, mit fog szólni ahhoz a házhoz... Gyorsan teltek az órák.. szinte egyre se figyeltem.. végig az járt a fejemben, hogy mit fog szólni Ayato-kun ahhoz a házhoz... Komolyan mondom, életemben nem voltam még ilyen ideges...  Vége lett a napnak, és éppen azon gondolkoztam, hogyan rázhatnám le Ayato.kunt, amikor elkapta a kezem...
 - Ne is próbálj lerázni! Akár tetszik, akár nem, most elmegyek hozzád, és segítek neked a matekban! - mosolygott rám, és megszorította a kezem.
Ezt nem hiszem el.. most komolyan megfogta a kezem... Ilyen nincs... Már megint mindenki minket figyel... Ezt már direkt csinálja... Valamit ki kell találnom...
  - Nem érdekel mit csinálsz, de most azonnal engedd el a kezem - próbáltam kiszakítani kezem az övéből, de nem sikerült... sőt... még szorosabban fogott...
 - Nem engedlek el.. még a végén elszöksz előlem - mosolygott rám...
Intett egyet fejével az ajtó felé, majd elindult, és maga után húzott... Ahogy végigmentünk a folyosón, mindenki összesúgott a hátunk mögött... Őt nem érdekelte, de engem annál inkább... Kézen fogva mentünk végig az egész városon, és amikor hazaértünk, azt hittem elájulok, amikor megláttam ki vár rám a kapu előtt...

Egy kiskutya, és egy akadály..

Nem várt reakció... Nagyon meglepődtem rajta... De ugyanakkor örültem is neki.. Őszintén szólva én is kedveltem őt.. valamiért... ismerősnek tűnt nekem...
 - Csinálj, amit akarsz - vetettem oda neki, majd a helyemre mentem.
Mint egy kiskutya követett, és leült mellém. Az osztálytáraim persze meglepődve nézték ezt a kis jelenetet... És igazából nem csak ők lepődtek meg, hanem én is... De nem mutathatom ki...  Becsengettek... Kezdődött a következő óra.. Mindenki elfoglalta a helyét... Gyorsan telt az idő... és csak hamar el is múlt az elsú nap... Felkaptam a táskám, és éppen indultam, maikor érzem, hogy valaki elkapta csuklómat... Hátrafordulok, és látom, hogy Ayato-kun az...
 - Mi az már megint? - kérdem tőle egy sóhaj közepette.
 - Várj meg, hadd kísérjelek haza - mosolygott rám.
Erre a kijelentésére persze minden szempár újra felénk irányult... ebből kiderült számomra, hogy ez elég ritka nála.. remek....
 - Semmi szükség rá. Haza tudok menni egyedül is - mondtam, és kitéptem csuklóm a kezéből.
 - Nem baj. Én akkor is veled akarok menni - és utánam szaladt.
Olyan volt, akár egy kiskutya... Külsőleg nem persze, de a viselkedése... És tényleg haza kísért... Legalábbis ahhoz a házhoz, amit most vettem nemrég...
 - Most már elmehetsz. Hazaértem - szóltam neki, majd kinyitottam a kaput.
 - Rendben van. További szép napot. Holnap találkozunk - mosolygott rám.
Én csak visszaintettem neki, majd bementem a házba... Várjunk csak... nem azt mondta, hogy az iskolában találkozunk.. Ugye nem fog elém jönni vagy ilyesmi... Á... nem lehet olyan ostoba... Felmentem a szobámba, és elővettem füveket.. Készítettem belőlük egy teát, és leültem a TV elé... Tanulnom nem kell.. én már mindent tudok... Az évszázadok során elég sok mindent megtanultam.. nem lesz gondom semmivel... Másnap amikor indultam a suliba, gyanúm beigazolódott. Tényleg elém jött... Egész úton a suliba menet,  magáról mesélt... Amikor pedig beértünk, folytatta... Elkezdődött az óra... Matek volt az első... A tanár úr felírta a képlete, majd kiadta, hogy oldjuk meg.. Végig néztem a képleten, majd elborzadva tudatosult bennem a tény...
 - Én ezt nem értem - suttogtam magam elé a semmibe...

Egy nem várt vallomás...

Remek... ez tényleg hiányzott... Visszamentem az osztályterembe... Út közben persze visszaraktam a kontaktlencsémet, és "eltüntettem" az agyaram is... Csak én lehetek ilyen szerencsés, hogy kikapok egy vámpír ofit... Na mindegy... legalább tudja ki vagyok... így nem fog semmi ostobaságot csinálni... De az osztálytársaimnak biztos lesz néhány kérdésük ezek után.... Nekem pedig muszáj lesz rájuk válaszolnom, ha nem akarom, hogy már most megutáljon a fél osztály... *sóhaj* Jó kis első nap, nem mondom... Hogy lehetek ennyire szerencsétlen.... Na akkor vessük bele magunkat... Jöjjön az elkerülhetetlen... Beléptem az osztályba, és szinte egy emberként rohantak le... Kérdések záporoztak a szélrózsa minden irányából... Aztán látom, hogy Ayato áttör a tömegen, és mint egy testőr, karjait kinyújtja és szembeszáll a tömeggel...
 - Elég legyen! Ne faggassátok, mint valami bűnözőt!
 - Ayato-kun... hagyd.... - tettem a kezem a vállára.
 - Nem! Undorító, amikor az emberekben felülkerekedik a kíváncsiság, és megfeledkeznek a jó modorról...
Az egész osztály hátrahőkölt... elszörnyedve néztek rá... Biztos nem ilyennek ismerték meg... Remek... A reggeli kis találka miatt is elegen utálnak már... erre ő most megvéd engem, és kiáll mellettem... Nem hiszem, hogy ez javítana a helyzetemen... Lehet, hogy jobban járnék, ha nem igazán érintkeznék vele.. Legalábbis nyilvánosan nem.... Úgy döntöttem itt az ideje, hogy megfordítsam egy kicsit az állást... Lehet, hogy ezért már azok is megutálnak, akik eddig nem, de hosszú távon úgy érzem, ez egy jó döntés lesz...
 - Ayato-kun, ebből elég! - rivalltam rá - Nem érdekel, hogy szerinted mi az undorító, én viszont gyűlölöm, ha olyanok próbálnak engem védeni, akiket ki nem állhatok! Szóval hagyj békén! És ha lehet, cserélj valakivel helyett, nem akarok melletted ülni!
 - NEM! - kiáltott rám, amitől őszintén szólva meglepődtem - Lehet, hogy most nem szeretsz, de én akkor is kedvellek! És el fogom érni, hogy megismerj... Mert hiába csak most ismertelek meg, számomra akkor is fontos vagy!

Kilétemre fény derül....

Gyorsan elszállt az idő, a csengőszó után én egy szó nélkül álltam fel, és indultam a tanárnő után... Nem törődtem az osztálytársaim kérdő pillantásaival, csak követtem tanárnőt, egyenesen fel a tetőre. Amikor mind a ketten kiértünk, megmutatta valódi énjét... Ezek szerint ő is kontaktlencsét használ.. Eddigi zöld szeme az én vörösömhöz hasonlóvá vált. Felfedte agyarát is, és rám rontott... A falhoz taszított. és farkas szemet nézett velem...
 - Te cafka.. Honnan tudod ki vagyok? - sziszegte.
Egy sikolyhullámot küldtem rá... Ő fejéhez kapott, a földön fetrengett a fájdalomtól.. (ez is egyfajta képesség volt... és sok másik van még a tarsolyomban... és egy meglepi is..) Közelebb léptem hozzá, majd én is kivettem a kontaktlencsémet. Megszüntettem a fejében lévő sikolyt. Térden állva, lihegve nézett fel rám.
 - Mégis ki vagy te?
 - Én ki vagyok? A nevem Miyako Handa... - mosolyogtam rá kivillantva én is a szemfogaim.
 - V-várjunk csak.... az a Miyako?
 - Nocsak... talán már hallottál rólam?
 - Te-te vagy a legöregebb vámpír... egy első... nem AZ első változtatott át...
 - Á, igen... Saisho... Milyen rég is volt már...
 - Akkor tényleg te vagy az... A 2000 éve vámpír...
 - Ne túlozz.... még csak 1600 éves múltam... - legyintettem könnyedén...
 - Te vagy az egyetlen, aki több, mint ezer képesség birtokosa.. és az egyetlen, aki képes megölni egy vámpírt...
 - Tehát ezzel is tisztában vagy...
 - Sajnálom az előbbit... Kérlek bocsáss meg...
 - Nem haragszom rád... És életben hagylak.... De csak addig, amíg nem okozol problémát! Világos?
 - Igenis, úrnőm...

Egy nem várt találkozás...

Jól kezdődik az első napom... Mint kiderült az iskola szépfiúja belém rohant.. aztán kiderült, hogy egy osztályba kerültünk... Ő bekísért a terembe, ahol az is kiderült, hogy egymás mellett ülünk... Ő persze mosollyal fogadta a hírt... de a rajongói nem annyira.... Valamiért úgy érzem, emiatt a kis incidens miatt nem fogok túl sok barátot szerezni... Na becsengettek, és  egy magas, elegáns hölgy lépett be a terembe.
 - Sziasztok. Én leszek az osztályfőnökötök. A nevem Haruka June.
Nagyon szimpatikusnak tűnt... és nagyon ismerősnek... Éreztem már ezt korábban is... akkor amikor... az nem lehet! Ő is egy vámpír!! A hosszú évek alatt több képességet is kifejlesztettem...  ezek közül az egyik a gondolat olvasás.... Ha igazam van, akkor nem tudok a gondolataiban olvasni.. (ez egyfajta szabály.... vámpírok egymás fejében nem olvashatnak... ja és nem mellékesen meg sem ölhetik egymást...) Igazam volt... Teljesen rejtve maradtak előttem a gondolatai... Ebből még baj lehet... Közben az osztályból mindenki elkezdett bemutatkozni... Amikor én következtem, úgy döntöttem, megteszem az első lépést... Felálltam, és bemutatkoztam..
 - Miyako Handa. Örvendek, Lamia-senpai....
Láttam rajta, hogy megváltozik az arckifejezése... De a többiek is érdeklődve figyeltek rám... A lányok nevetni kezdtek... azt hitték, nem tudom a nevét... de valójában ők nem tudták kivel is állnak szembe..
 - A neve June-senpai - súgta oda nekem Fujita-kun.
 - Semmi baj - szólalt meg a tanárnő - A Lamia annyit tesz, mint... osztályfőnök... Handa-san... ezek szerint rájöttél, ugyan onnan származunk... majd szünetben beszélhetnénk egymással?
 - Persze tanárnő. Javasolni is akartam - küldtem felé egy mosolyt.
Az osztály nagyon meglepődött... Vajon mit tennének, ha kiderülne, hogy éppen két vámpír szócsatáját hallhatták... Vissza leültem, és a többiek is bemutatkoztak... de a tanárnő nem vette le rólam a szemét... Nem kellett tőle félnem... Nem tud se megölni, se megölelni... Nem érzem többnek 6-700 évesnél idősebbnek... Az igézés technikájának elsajátításához pedig a legügyesebbeknek is minimum 1000 év kell... Mégis, amióta tudja, hogy lelepleztem, fenyegetővé vált az aurája...

Úton a suliba...

Annyira izgulok... Ma megyek először a suliba... Tanévkezdés.... Milyen régen is volt már, hogy iskolába jártam... Kíváncsi vagyok mennyit változott >.<
Tavasz... Sakura virágzás... A házam melletti parkban apró gyerekek játszottak nagyszüleikkel... Egy kis csoport egy mókust üldözött, egy másik labdázott, mások homokoztak... Annyira boldog volt itt mindenki... A szekrényemhez mentem, és elővettem az iskolai egyenruhám... Még mindig nem akartam elhinni, hogy ismét iskolába mehetek... Gyorsan felkaptam az egyenruhám, a táskám, és már indultam is.... Átmentem a parkon is... Valamiért olyan kellemes érzés árasztott el, ha itt voltam... Az új iskolám neve Cross Akadémia volt... állítólag az alapítója valamilyen kapcsolatban állt egy híres manga írójával... És ezért nevezte el így... Az iskola udvarán is hatalmas sakura fák voltak... Tegnap este tanulmányoztam egy kicsit a fiatalok szokásait.... Ezért befestettem a hajam vörösre, és kontaktlencsével kékké tettem a szemem... Az iskola udvarán kisebb csoportokba verődve beszélgettek a diákok... Megbűvölten figyeltem őket... Az emberek annyira nagyszerűek... Mindenféle előítéletek nélkül megbíznak egymásban... és elfogadják egymást... A hirdetőtáblához mentem... Gyorsan megkerestem a nevem, és hogy melyik osztályba kerültem.... Egyszer csak valaki belém ütközött, és szó szerint levett a lábamról... Mind a ketten a földre zuhantunk.... ő fölém magasodva nézett le rám...
 - Sajnálom, jól vagy? - kérdezte.
 - Pe-persze.. de leszállnál rólam? - dadogtam zavartan.
Felállt, majd kinyújtotta k ezét, hogy engem is felsegítsen...
 - A nevem Ayato Fujita. És a tiéd? - nézett rám.
 - Miyako Handa....
 - Handa-san... úgy tűnik osztálytársak leszünk - küldött felém egy mindent elsöprő mosolyt...

A sötét múlt...

Úgy érzem muszáj mesélnem magamról ahhoz, hogy megértsétek a helyzetem... Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az elején kezdjük...
342. március 14-én születtem, Japánban... anyám Japán, apám angol volt... A szüleim egy bevetés alkalmával találkoztak... Apám túszul ejtette anyám, és megerőszakolta... Ennek ellenére anyám szerette őt, és engem is... Apámat sose láttam, de titokban mindig írt egy-egy levelet... Körülbelül 12 éves lehettem, amikor  egy idegen jött a falunkba... egy fiú... Kedves arca, és vörös szemei voltak.... Akkoriban, amikor ő érkezett, rengeteg embert megtámadtak.. A falusiak úgy gondolták, hogy mindennek ő az oka... Kiüldözték... Az egyik közeli barlangba menekült... Valamiért úgy éreztem, hogy ő nem tehetett ilyesmit.. ezért minden nap meglátogattam, és vittem neki némi élelmet... Így ment ez 3 éven keresztül... A falusiak már meg is feledkeztek róla... Nekem pedig lett egy jó barátom... az első szerelmem... Azonban a születésnapom előtti éjjel történt valami... Sötét, kísérteties este volt... A Hold vérvörösen pihent az égbolton... Úgy éreztem valami baj van... Gyorsan Hozzá siettem... A barlang bejáratánál ült, a Holdat nézte izzó szemekkel.. Külseje teljesen megváltozott... Arca eltorzult, fogai agyarrá változtak...  Túl későn jöttem rá mi is ő valójában... A másodperc tört része alatt mögöttem termett, fogait nyakamba mélyesztette... Földöntúli kínt éreztem... Halálosat... A földön fetrengtem kínomban.. Ekkor ő nevetve lenézett rám, és felhasította szívem... Megszűnt a fájdalom.. Sötétség borult rám... Teljes sötétség... Aztán láttam egy vérvörös villanást, majd éreztem, hogy könnycseppek hullanak arcomra... Kinyitottam a szemem... Ő sírt.... Arcán bánat tükröződött... Úgy éreztem meg kell őt vigasztalnom, de nem tudtam megszólalni... Kínzó éhség mardosta torkom...
 - Sajnálom... nem tudtam uralni... annyira sajnálom- mondta, miközben vérvörös könnyeket hullatott.
Megráztam a fejem, jelezve, fogy nem haragszom... de késő volt... Józan eszét felemésztette a bűntudat... Egy mozdulattal kiengedte a körmeit, s kitépte saját szívét... Erőtlenül rogyott a földre, majd egész lényéből csak por maradt... amit szél messze sodort...
Csak ez után jöttem rá, hogy egyedül maradtam... Nem tudtam mire vagyok képes, és féltem, hogy bántanám az anyám... ezért elmenekültem... Soha többé nem láttam őt viszont... Össze-vissza utazgattam a világban, és lassan megismertem képességeimet... Rájöttem, hogy nem kell vért innom ahhoz, hogy elmúljon a mardosó éhség... Csak egy ritka virágból készült tea kell... Utazásaim előtt  mindig visszatértem Japánba, gyűjtöttem és megszárítottam őket... Azt ismét neki vágtam... Egy idő után még szerelmes is lettem... Amikor megtudta mi vagyok, bolondnak nézett és  elhagyott... Másodjára óvatosabb voltam... Ő elfogadott annak, ami vagyok, és ő is át akart változni... De eszembe jutott az én átváltozásom, és képtelen voltam megtenni vele.. Ő szerinte azért, mert nem szerettem... Ezért elhagyott... Meg ígértem magamnak, hogy soha többé nem leszek szerelmes...
Amíg így egyedül kóboroltam, úgy döntöttem előröl kezdem az életem.. normális lányként.... Ezért visszatértem szülőföldemre, és beiratkoztam egy gimnáziumba.... Holnap pedig megkezdődik új életem első napja...