Nem hiszem el, hogy ezt mondta... Én is nagyon jól tudom, hogy Ő aznap meghalt! Nem is kerestem őt... De most, hogy végre szinte teljesen sikerült elfelejtenem, ideállít ez a mocsok... Dühös lettem... Elmondani se tudom mennyire...
- Ejnye, ne húzd fel magad - mondta az az idióta.
- Jobb, ha most azonnal eltűnsz! - vicsorogtam.
- Jó-jó... ismerem ezt az oldalad... Tényleg jobb ha lelépek... De nem most látták utoljára - azzal elillant.
Vettem egy mély levegőt, és eltüntettem az agyaraimat... Egy hatalmasat üvöltöttem, ezzel kiadva magamból a feszültséget... Egy szempillantás alatt hazamentem... Bementem a lakásba, ahol Ayato-kun szaladt elém.
- Mondd csak mégis ki volt ez az alak? - nézett rám kiskutyaszemekkel...
- Csak egy régi ismerősöm... - sóhajtottam.
- Akkor mégis miért akartad megölni?
- Tessék? - fordultam hátra, mint aki rosszul értett valamit.
- Azt kérdeztem, hogy miért akartad megölni őt? - ismételte el.
- Honnan veszed, hogy meg akartam őt ölni?
- Nem vagyok ostoba, Miyako. Tudom, hogy hallottad akkor a hangom - változott meg a hangja.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz...
- Ugyan már, erre tanítottalak? Csak nem megtagadod a vámpír mivoltodat? - változott tovább a hangja - Miyako, én vagyok az - mondta.
Ez a hang... A szívem kihagyott egy pillanatra... Ez nem lehet... Ő nem lehet itt... Ő meghalt! Hátrafordultam, és nem akartam hinni a szememnek... Hát tényleg ő az... Könnyek gyűltek a szemembe... Lábaim felmondták a szolgálatot, tehetetlenül estem a földre... kezemmel eltakartam a szám, és sírtam...
- Saisho... -suttogtam.
- Igen, én vagyok... visszajöttem hozzád Miyako - mondta kedves hangon, letérdelt hozzám, és átölelt...