Ezt mégis hogy merészelte? Ő tényleg ostoba... Ellöktem magamtól, majd neki rontottam... Azonban az utolsó pillanatban, egy hang szólalt meg bennem.
- Ne tedd! - kiáltotta - Ne öld meg őt!
Olyan ismerős volt ez a hang... De nem tudtam miért...
- Nem teheted Miyako-chan! EZ nem te vagy!- szólalt meg ismét.
Mostmár felismertem... Ahogy a nevem kimondta... Ayato-kun! De mégis hogyan? Ez nem lehet... Mégis hogy tudna telepatikus üzeneteket küldeni nekem?
- Mi történt? Most akkor mégse ölsz meg? - kérdezte Ikuto rám vigyorogva.
- Most nem.. szerencséd van... De ha még egyszer meglátlak a közelemben, nem leszek ilyen elnéző...
- Azt.. sokat változtál... öö... 800 év alatt...
- Te viszont semmit se változtál.. Ugyan olyan erkölcstelen szemétláda dög vagy, mint voltál...
- Ha jól emlékszem, pontosan ezért tetszettem neked - lépett közelebb.
- Még egy lépés, és kiheréllek... és te is jól tudod, hogy nem viccelek...
- Igen, még emlékszem szegény párára...
- Oh, igaz is... Hol hagytad a kis ringyódat?
- Izumi-t? Már vagy 200 éve nem is láttam....
- Na akkor jó sokáig tartott a te szerelmes fellángolásod...
- Ugyan már, nem felejthetnék ezt el? Egész idő alatt csak te jártál a fejemben... - lépett ismét egyre közelebb - Egyszerűen nem tudtalak kiverni a fejemből...
- Na ebből elegem van... Várnak rám, szóval tűnj el, és ne is gyere ide többet vissza...
- Mondd csak, mégis mit látsz abban az emberben?
- Hogy mit? Ahhoz neked semmi közöd!
- Akár mennyire is szeretnéd, ő nem Saisho!