Ezt nem hiszem el... Ő mégis mit keres itt? Azt hittem valahol Franciaországban lehet... vagy valahol Erdély környékén... De mégis hogy talált meg engem?
- Miyako... Hát ismét találkozunk...
- Te mégis mit keresel itt? - morogtam.
- Hogy mit? Egyszerű... Téged - mosolygott rám, de ez inkább egy grimasz volt, min mosoly....
- Miyako-chan.. ő mégis ki? - lépett elő a hátam mögül Ayato-kun.
- Senki! Nem fontos... Menj be, máris megyek én is - löktem őt a kapu felé.
- De hát.. - szólt vissza.
- MENJ - kiáltottam rá.
Megszeppenve sietett be az ajtón... Amikor biztos voltam benne, hogy halló és látó távolságon kívül került, egy szemvillanás alatt amellett az idióta mellette teremtem.
- És most, Ikuto... velem jössz! - kaptam el a nyakát, és ismét fénysebességre váltva egy kietlen erdőbe vittem.
Megálltam, és elengedtem a nyakát... Egyenesen egy fának csaptam.. ami ki is dőlt...
- Khm... Úgy látom még mindig jó erőben vagy - mondta a torkát köszörülve.
- Nagyon bátor vagy, hogy felkerestél.. vagy inkább ostoba?
- Persze, hogy felkerestelek... Valamit el kell intéznünk...
- Tényleg? Mit is? - fontam össze karjaim mellkasom előtt.
- Hát nem emlékszel? Az ígéretünkre? - lépett közelebb hozzám.
- Csak ne beszélj itt nekem ígéretekről.. Még a végén kitépem a szíved... - vicsorogtam rá.
- Ugyan már... Emlékezz a régi szép időkre... amikor még mi ketten együtt voltunk - illant oda hozzám, és megcsókolt...