A múlt fájó emlékei...

Ezt mégis hogy merészelte? Ő tényleg ostoba... Ellöktem magamtól, majd neki rontottam... Azonban az utolsó pillanatban, egy hang szólalt meg bennem.
 - Ne tedd! - kiáltotta - Ne öld meg őt!
Olyan ismerős volt ez a hang... De nem tudtam miért...
 - Nem teheted Miyako-chan! EZ nem te vagy!- szólalt meg ismét.
Mostmár felismertem... Ahogy a nevem kimondta... Ayato-kun! De mégis hogyan? Ez nem lehet... Mégis hogy tudna telepatikus üzeneteket küldeni nekem?
 - Mi történt? Most akkor  mégse ölsz meg? - kérdezte Ikuto rám vigyorogva.
 - Most nem.. szerencséd van... De ha még egyszer meglátlak a közelemben, nem leszek ilyen elnéző...
 - Azt.. sokat változtál... öö... 800 év alatt...
 - Te viszont semmit se változtál.. Ugyan olyan erkölcstelen szemétláda dög vagy, mint voltál...
 - Ha jól emlékszem, pontosan ezért tetszettem neked - lépett közelebb.
 - Még egy lépés, és kiheréllek... és te is jól tudod, hogy nem viccelek...
 - Igen, még emlékszem szegény párára...
 - Oh, igaz is... Hol hagytad a kis ringyódat?
 - Izumi-t? Már vagy 200 éve nem is láttam....
 - Na akkor jó sokáig tartott a te szerelmes fellángolásod...
 - Ugyan már, nem felejthetnék ezt el? Egész idő alatt csak te jártál a fejemben... - lépett ismét egyre közelebb - Egyszerűen nem tudtalak kiverni a fejemből...
 - Na ebből elegem van... Várnak rám, szóval tűnj el, és ne is gyere ide többet vissza...
 - Mondd csak, mégis mit látsz abban az emberben?
 - Hogy mit? Ahhoz neked semmi közöd!
 - Akár mennyire is szeretnéd, ő nem Saisho!

Hát ismét itt van...

Ezt nem hiszem el... Ő mégis mit keres itt? Azt hittem valahol Franciaországban lehet... vagy valahol Erdély környékén... De mégis hogy talált meg engem?
 - Miyako... Hát ismét találkozunk...
 - Te mégis mit keresel itt? - morogtam.
 - Hogy mit? Egyszerű... Téged - mosolygott rám, de ez inkább egy grimasz volt, min mosoly....
 - Miyako-chan.. ő mégis ki? - lépett elő a hátam mögül Ayato-kun.
 - Senki! Nem fontos... Menj be, máris megyek én is - löktem őt a kapu felé.
 - De hát.. - szólt vissza.
 - MENJ - kiáltottam rá.
Megszeppenve sietett be az ajtón... Amikor biztos voltam benne, hogy halló és látó távolságon kívül került, egy szemvillanás alatt amellett az idióta mellette teremtem.
 - És most, Ikuto... velem jössz! - kaptam el a nyakát, és ismét fénysebességre váltva egy kietlen erdőbe vittem.
Megálltam, és elengedtem a nyakát...  Egyenesen egy fának csaptam.. ami ki is dőlt...
 - Khm... Úgy látom még mindig jó erőben vagy - mondta a torkát köszörülve.
 - Nagyon bátor vagy, hogy felkerestél.. vagy inkább ostoba?
 - Persze, hogy felkerestelek... Valamit el kell intéznünk...
 - Tényleg? Mit is? - fontam össze karjaim mellkasom előtt.
 - Hát nem emlékszel? Az ígéretünkre? - lépett közelebb hozzám.
 - Csak ne beszélj itt nekem ígéretekről.. Még a végén kitépem a szíved... - vicsorogtam rá.
 - Ugyan már... Emlékezz a régi szép időkre... amikor még mi ketten együtt voltunk - illant oda hozzám, és megcsókolt...

Egy váratlan látogató...

Hallottam, hogy Ayato-kunk ezen kijelentésemen nevetni kezd... Szúrós tekintettel ránéztem, mire ő belemerült a füzetébe.. De láttam, hogy vállát még mindig rázza a nevetés... A tanárra figyeltem.. reméltem, hogy valamelyest megérthetem... Ekkor egy apró cetli landolt az asztalomon... Rámeredtem... majd Ayato-kunra... Azt intette, hogy olvassam el.. Elvettem az apró cetlit, és széthajtogattam... Az állt benne, hogy iskola után majd elmagyarázza nekem a matekot.. Tehát akkor ma is haza fog kísérni.. mi több, ma be is jön hozzám... Ettől teljesen ideges lettem... Féltem, mit fog szólni ahhoz a házhoz... Gyorsan teltek az órák.. szinte egyre se figyeltem.. végig az járt a fejemben, hogy mit fog szólni Ayato-kun ahhoz a házhoz... Komolyan mondom, életemben nem voltam még ilyen ideges...  Vége lett a napnak, és éppen azon gondolkoztam, hogyan rázhatnám le Ayato.kunt, amikor elkapta a kezem...
 - Ne is próbálj lerázni! Akár tetszik, akár nem, most elmegyek hozzád, és segítek neked a matekban! - mosolygott rám, és megszorította a kezem.
Ezt nem hiszem el.. most komolyan megfogta a kezem... Ilyen nincs... Már megint mindenki minket figyel... Ezt már direkt csinálja... Valamit ki kell találnom...
  - Nem érdekel mit csinálsz, de most azonnal engedd el a kezem - próbáltam kiszakítani kezem az övéből, de nem sikerült... sőt... még szorosabban fogott...
 - Nem engedlek el.. még a végén elszöksz előlem - mosolygott rám...
Intett egyet fejével az ajtó felé, majd elindult, és maga után húzott... Ahogy végigmentünk a folyosón, mindenki összesúgott a hátunk mögött... Őt nem érdekelte, de engem annál inkább... Kézen fogva mentünk végig az egész városon, és amikor hazaértünk, azt hittem elájulok, amikor megláttam ki vár rám a kapu előtt...

Egy kiskutya, és egy akadály..

Nem várt reakció... Nagyon meglepődtem rajta... De ugyanakkor örültem is neki.. Őszintén szólva én is kedveltem őt.. valamiért... ismerősnek tűnt nekem...
 - Csinálj, amit akarsz - vetettem oda neki, majd a helyemre mentem.
Mint egy kiskutya követett, és leült mellém. Az osztálytáraim persze meglepődve nézték ezt a kis jelenetet... És igazából nem csak ők lepődtek meg, hanem én is... De nem mutathatom ki...  Becsengettek... Kezdődött a következő óra.. Mindenki elfoglalta a helyét... Gyorsan telt az idő... és csak hamar el is múlt az elsú nap... Felkaptam a táskám, és éppen indultam, maikor érzem, hogy valaki elkapta csuklómat... Hátrafordulok, és látom, hogy Ayato-kun az...
 - Mi az már megint? - kérdem tőle egy sóhaj közepette.
 - Várj meg, hadd kísérjelek haza - mosolygott rám.
Erre a kijelentésére persze minden szempár újra felénk irányult... ebből kiderült számomra, hogy ez elég ritka nála.. remek....
 - Semmi szükség rá. Haza tudok menni egyedül is - mondtam, és kitéptem csuklóm a kezéből.
 - Nem baj. Én akkor is veled akarok menni - és utánam szaladt.
Olyan volt, akár egy kiskutya... Külsőleg nem persze, de a viselkedése... És tényleg haza kísért... Legalábbis ahhoz a házhoz, amit most vettem nemrég...
 - Most már elmehetsz. Hazaértem - szóltam neki, majd kinyitottam a kaput.
 - Rendben van. További szép napot. Holnap találkozunk - mosolygott rám.
Én csak visszaintettem neki, majd bementem a házba... Várjunk csak... nem azt mondta, hogy az iskolában találkozunk.. Ugye nem fog elém jönni vagy ilyesmi... Á... nem lehet olyan ostoba... Felmentem a szobámba, és elővettem füveket.. Készítettem belőlük egy teát, és leültem a TV elé... Tanulnom nem kell.. én már mindent tudok... Az évszázadok során elég sok mindent megtanultam.. nem lesz gondom semmivel... Másnap amikor indultam a suliba, gyanúm beigazolódott. Tényleg elém jött... Egész úton a suliba menet,  magáról mesélt... Amikor pedig beértünk, folytatta... Elkezdődött az óra... Matek volt az első... A tanár úr felírta a képlete, majd kiadta, hogy oldjuk meg.. Végig néztem a képleten, majd elborzadva tudatosult bennem a tény...
 - Én ezt nem értem - suttogtam magam elé a semmibe...

Egy nem várt vallomás...

Remek... ez tényleg hiányzott... Visszamentem az osztályterembe... Út közben persze visszaraktam a kontaktlencsémet, és "eltüntettem" az agyaram is... Csak én lehetek ilyen szerencsés, hogy kikapok egy vámpír ofit... Na mindegy... legalább tudja ki vagyok... így nem fog semmi ostobaságot csinálni... De az osztálytársaimnak biztos lesz néhány kérdésük ezek után.... Nekem pedig muszáj lesz rájuk válaszolnom, ha nem akarom, hogy már most megutáljon a fél osztály... *sóhaj* Jó kis első nap, nem mondom... Hogy lehetek ennyire szerencsétlen.... Na akkor vessük bele magunkat... Jöjjön az elkerülhetetlen... Beléptem az osztályba, és szinte egy emberként rohantak le... Kérdések záporoztak a szélrózsa minden irányából... Aztán látom, hogy Ayato áttör a tömegen, és mint egy testőr, karjait kinyújtja és szembeszáll a tömeggel...
 - Elég legyen! Ne faggassátok, mint valami bűnözőt!
 - Ayato-kun... hagyd.... - tettem a kezem a vállára.
 - Nem! Undorító, amikor az emberekben felülkerekedik a kíváncsiság, és megfeledkeznek a jó modorról...
Az egész osztály hátrahőkölt... elszörnyedve néztek rá... Biztos nem ilyennek ismerték meg... Remek... A reggeli kis találka miatt is elegen utálnak már... erre ő most megvéd engem, és kiáll mellettem... Nem hiszem, hogy ez javítana a helyzetemen... Lehet, hogy jobban járnék, ha nem igazán érintkeznék vele.. Legalábbis nyilvánosan nem.... Úgy döntöttem itt az ideje, hogy megfordítsam egy kicsit az állást... Lehet, hogy ezért már azok is megutálnak, akik eddig nem, de hosszú távon úgy érzem, ez egy jó döntés lesz...
 - Ayato-kun, ebből elég! - rivalltam rá - Nem érdekel, hogy szerinted mi az undorító, én viszont gyűlölöm, ha olyanok próbálnak engem védeni, akiket ki nem állhatok! Szóval hagyj békén! És ha lehet, cserélj valakivel helyett, nem akarok melletted ülni!
 - NEM! - kiáltott rám, amitől őszintén szólva meglepődtem - Lehet, hogy most nem szeretsz, de én akkor is kedvellek! És el fogom érni, hogy megismerj... Mert hiába csak most ismertelek meg, számomra akkor is fontos vagy!

Kilétemre fény derül....

Gyorsan elszállt az idő, a csengőszó után én egy szó nélkül álltam fel, és indultam a tanárnő után... Nem törődtem az osztálytársaim kérdő pillantásaival, csak követtem tanárnőt, egyenesen fel a tetőre. Amikor mind a ketten kiértünk, megmutatta valódi énjét... Ezek szerint ő is kontaktlencsét használ.. Eddigi zöld szeme az én vörösömhöz hasonlóvá vált. Felfedte agyarát is, és rám rontott... A falhoz taszított. és farkas szemet nézett velem...
 - Te cafka.. Honnan tudod ki vagyok? - sziszegte.
Egy sikolyhullámot küldtem rá... Ő fejéhez kapott, a földön fetrengett a fájdalomtól.. (ez is egyfajta képesség volt... és sok másik van még a tarsolyomban... és egy meglepi is..) Közelebb léptem hozzá, majd én is kivettem a kontaktlencsémet. Megszüntettem a fejében lévő sikolyt. Térden állva, lihegve nézett fel rám.
 - Mégis ki vagy te?
 - Én ki vagyok? A nevem Miyako Handa... - mosolyogtam rá kivillantva én is a szemfogaim.
 - V-várjunk csak.... az a Miyako?
 - Nocsak... talán már hallottál rólam?
 - Te-te vagy a legöregebb vámpír... egy első... nem AZ első változtatott át...
 - Á, igen... Saisho... Milyen rég is volt már...
 - Akkor tényleg te vagy az... A 2000 éve vámpír...
 - Ne túlozz.... még csak 1600 éves múltam... - legyintettem könnyedén...
 - Te vagy az egyetlen, aki több, mint ezer képesség birtokosa.. és az egyetlen, aki képes megölni egy vámpírt...
 - Tehát ezzel is tisztában vagy...
 - Sajnálom az előbbit... Kérlek bocsáss meg...
 - Nem haragszom rád... És életben hagylak.... De csak addig, amíg nem okozol problémát! Világos?
 - Igenis, úrnőm...

Egy nem várt találkozás...

Jól kezdődik az első napom... Mint kiderült az iskola szépfiúja belém rohant.. aztán kiderült, hogy egy osztályba kerültünk... Ő bekísért a terembe, ahol az is kiderült, hogy egymás mellett ülünk... Ő persze mosollyal fogadta a hírt... de a rajongói nem annyira.... Valamiért úgy érzem, emiatt a kis incidens miatt nem fogok túl sok barátot szerezni... Na becsengettek, és  egy magas, elegáns hölgy lépett be a terembe.
 - Sziasztok. Én leszek az osztályfőnökötök. A nevem Haruka June.
Nagyon szimpatikusnak tűnt... és nagyon ismerősnek... Éreztem már ezt korábban is... akkor amikor... az nem lehet! Ő is egy vámpír!! A hosszú évek alatt több képességet is kifejlesztettem...  ezek közül az egyik a gondolat olvasás.... Ha igazam van, akkor nem tudok a gondolataiban olvasni.. (ez egyfajta szabály.... vámpírok egymás fejében nem olvashatnak... ja és nem mellékesen meg sem ölhetik egymást...) Igazam volt... Teljesen rejtve maradtak előttem a gondolatai... Ebből még baj lehet... Közben az osztályból mindenki elkezdett bemutatkozni... Amikor én következtem, úgy döntöttem, megteszem az első lépést... Felálltam, és bemutatkoztam..
 - Miyako Handa. Örvendek, Lamia-senpai....
Láttam rajta, hogy megváltozik az arckifejezése... De a többiek is érdeklődve figyeltek rám... A lányok nevetni kezdtek... azt hitték, nem tudom a nevét... de valójában ők nem tudták kivel is állnak szembe..
 - A neve June-senpai - súgta oda nekem Fujita-kun.
 - Semmi baj - szólalt meg a tanárnő - A Lamia annyit tesz, mint... osztályfőnök... Handa-san... ezek szerint rájöttél, ugyan onnan származunk... majd szünetben beszélhetnénk egymással?
 - Persze tanárnő. Javasolni is akartam - küldtem felé egy mosolyt.
Az osztály nagyon meglepődött... Vajon mit tennének, ha kiderülne, hogy éppen két vámpír szócsatáját hallhatták... Vissza leültem, és a többiek is bemutatkoztak... de a tanárnő nem vette le rólam a szemét... Nem kellett tőle félnem... Nem tud se megölni, se megölelni... Nem érzem többnek 6-700 évesnél idősebbnek... Az igézés technikájának elsajátításához pedig a legügyesebbeknek is minimum 1000 év kell... Mégis, amióta tudja, hogy lelepleztem, fenyegetővé vált az aurája...

Úton a suliba...

Annyira izgulok... Ma megyek először a suliba... Tanévkezdés.... Milyen régen is volt már, hogy iskolába jártam... Kíváncsi vagyok mennyit változott >.<
Tavasz... Sakura virágzás... A házam melletti parkban apró gyerekek játszottak nagyszüleikkel... Egy kis csoport egy mókust üldözött, egy másik labdázott, mások homokoztak... Annyira boldog volt itt mindenki... A szekrényemhez mentem, és elővettem az iskolai egyenruhám... Még mindig nem akartam elhinni, hogy ismét iskolába mehetek... Gyorsan felkaptam az egyenruhám, a táskám, és már indultam is.... Átmentem a parkon is... Valamiért olyan kellemes érzés árasztott el, ha itt voltam... Az új iskolám neve Cross Akadémia volt... állítólag az alapítója valamilyen kapcsolatban állt egy híres manga írójával... És ezért nevezte el így... Az iskola udvarán is hatalmas sakura fák voltak... Tegnap este tanulmányoztam egy kicsit a fiatalok szokásait.... Ezért befestettem a hajam vörösre, és kontaktlencsével kékké tettem a szemem... Az iskola udvarán kisebb csoportokba verődve beszélgettek a diákok... Megbűvölten figyeltem őket... Az emberek annyira nagyszerűek... Mindenféle előítéletek nélkül megbíznak egymásban... és elfogadják egymást... A hirdetőtáblához mentem... Gyorsan megkerestem a nevem, és hogy melyik osztályba kerültem.... Egyszer csak valaki belém ütközött, és szó szerint levett a lábamról... Mind a ketten a földre zuhantunk.... ő fölém magasodva nézett le rám...
 - Sajnálom, jól vagy? - kérdezte.
 - Pe-persze.. de leszállnál rólam? - dadogtam zavartan.
Felállt, majd kinyújtotta k ezét, hogy engem is felsegítsen...
 - A nevem Ayato Fujita. És a tiéd? - nézett rám.
 - Miyako Handa....
 - Handa-san... úgy tűnik osztálytársak leszünk - küldött felém egy mindent elsöprő mosolyt...

A sötét múlt...

Úgy érzem muszáj mesélnem magamról ahhoz, hogy megértsétek a helyzetem... Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az elején kezdjük...
342. március 14-én születtem, Japánban... anyám Japán, apám angol volt... A szüleim egy bevetés alkalmával találkoztak... Apám túszul ejtette anyám, és megerőszakolta... Ennek ellenére anyám szerette őt, és engem is... Apámat sose láttam, de titokban mindig írt egy-egy levelet... Körülbelül 12 éves lehettem, amikor  egy idegen jött a falunkba... egy fiú... Kedves arca, és vörös szemei voltak.... Akkoriban, amikor ő érkezett, rengeteg embert megtámadtak.. A falusiak úgy gondolták, hogy mindennek ő az oka... Kiüldözték... Az egyik közeli barlangba menekült... Valamiért úgy éreztem, hogy ő nem tehetett ilyesmit.. ezért minden nap meglátogattam, és vittem neki némi élelmet... Így ment ez 3 éven keresztül... A falusiak már meg is feledkeztek róla... Nekem pedig lett egy jó barátom... az első szerelmem... Azonban a születésnapom előtti éjjel történt valami... Sötét, kísérteties este volt... A Hold vérvörösen pihent az égbolton... Úgy éreztem valami baj van... Gyorsan Hozzá siettem... A barlang bejáratánál ült, a Holdat nézte izzó szemekkel.. Külseje teljesen megváltozott... Arca eltorzult, fogai agyarrá változtak...  Túl későn jöttem rá mi is ő valójában... A másodperc tört része alatt mögöttem termett, fogait nyakamba mélyesztette... Földöntúli kínt éreztem... Halálosat... A földön fetrengtem kínomban.. Ekkor ő nevetve lenézett rám, és felhasította szívem... Megszűnt a fájdalom.. Sötétség borult rám... Teljes sötétség... Aztán láttam egy vérvörös villanást, majd éreztem, hogy könnycseppek hullanak arcomra... Kinyitottam a szemem... Ő sírt.... Arcán bánat tükröződött... Úgy éreztem meg kell őt vigasztalnom, de nem tudtam megszólalni... Kínzó éhség mardosta torkom...
 - Sajnálom... nem tudtam uralni... annyira sajnálom- mondta, miközben vérvörös könnyeket hullatott.
Megráztam a fejem, jelezve, fogy nem haragszom... de késő volt... Józan eszét felemésztette a bűntudat... Egy mozdulattal kiengedte a körmeit, s kitépte saját szívét... Erőtlenül rogyott a földre, majd egész lényéből csak por maradt... amit szél messze sodort...
Csak ez után jöttem rá, hogy egyedül maradtam... Nem tudtam mire vagyok képes, és féltem, hogy bántanám az anyám... ezért elmenekültem... Soha többé nem láttam őt viszont... Össze-vissza utazgattam a világban, és lassan megismertem képességeimet... Rájöttem, hogy nem kell vért innom ahhoz, hogy elmúljon a mardosó éhség... Csak egy ritka virágból készült tea kell... Utazásaim előtt  mindig visszatértem Japánba, gyűjtöttem és megszárítottam őket... Azt ismét neki vágtam... Egy idő után még szerelmes is lettem... Amikor megtudta mi vagyok, bolondnak nézett és  elhagyott... Másodjára óvatosabb voltam... Ő elfogadott annak, ami vagyok, és ő is át akart változni... De eszembe jutott az én átváltozásom, és képtelen voltam megtenni vele.. Ő szerinte azért, mert nem szerettem... Ezért elhagyott... Meg ígértem magamnak, hogy soha többé nem leszek szerelmes...
Amíg így egyedül kóboroltam, úgy döntöttem előröl kezdem az életem.. normális lányként.... Ezért visszatértem szülőföldemre, és beiratkoztam egy gimnáziumba.... Holnap pedig megkezdődik új életem első napja...