Újra együtt

Ezt nem hiszem el… hogy lehet az, hogy még egy Elsőnek is vannak gyenge pontjai… ráadásnak olyan, ami engem nem érint… Persze a vámpírok mind úgy hiszik, én is egy Első vagyok, de ebben tévednek… Engem Az Első változtatott át, ezért én vagyok a ma élő vámpírok közül a legerősebb, de én sem vagyok halhatatlan. Ekkor eszembe jutott valami…

-      Akkor hogyha kisadagokban te is elkezdenéd hozzászokatni a szervezeted, talán…

-      Nem… nekem már túl késő. Ráadásnak az se biztos, hogy működne… Engem annak a fának a segítségével hoztak létre, ezért nem hiszem, hogy valaha is immunis lehetnék rá… A fa egy része ugyanis eggyé vált velem.

-      Akkor nincs más lehetőségünk. Velem kell maradnod, örökké – mosolyogtam rá és egy lágy csókot leheltem ajkaira.

-      Remek ötlet… bevallom az én fejemben is megfordult már…

Kitört belőlem a nevetés. Már annyira hiányzott… reméltem, hogy valahogy újra együtt lehetünk majd, és elfelejthetjük azt a szörnyű és végzetes éjszakát… gyorsan az órára néztem. Késésben voltam. Gyorsan felpattantam, majd visszanéztem rá.

-      Mi az? Te nem jösz suliba?

-      Iskola? Csak azért jártam oda, hogy megtaláljalak…

-      Akkor is járnod kéne továbbra is.

-       Ugyan minek?- nézett rám kíváncsian.

-      Mert én a legtöbb időmet ott töltöm. Ráadásnak van ott néhány helyes srác, akiket érdeklek… ha te elhanyagolsz, lehet, hogy majd választok valakit helyetted, hogy ne unatkozzam…

-      Hogy mi? Te ilyen könnyen lecserélnél? - pattant fel dühösen.

-      Nyugalom – nevettem rá, miközben felkaptam a táskám – Ráadásnak ott van a te kis rajongó táborod is. Ugye nem akarod több tucat lány szívét teljesen összetörni. Nem elég nekik, hogy most már velem vagy, de még a sulit is otthagyod?

-      Jó-jó. Visszamegyek veled. De nem az ostoba fruskák miatt, csakis miattad – lépett oda hozzám, megcsókolt, majd felment a cuccáért és együtt indultunk suliba.

A kivétel..

Méreg? De hiszen én minden egyes nap ezt iszom... Mégis, hogy lehet ez méreg a vámpíroknak?
 - Nem. Tévedsz! Én majdnem kétezer éve iszom, és nincs tőle semmi bajom!
 - Nm tévedek. Az én születésemkor a vámpírrá válásom ennek a fának a főzetének mehetett végbe. Így ez az egyetlen, ami elpusztíthat.
 - Lehet, hogy csak neked... az Elsőnek méreg...
 - Nem... minden vámpírnak... Sajnos már használnom kellett pár társunkon... Nem volt más választásom... Gonoszak lettek.... Veszélyt jelentettek....
Nem tudtam erre mit mondjak... a gondolat, hogy fajtánkbelit ölt, valahogy teljesen felkavart. De egy részem megértette... Sokan Közülünk a vér utáni vágytól teljesen elvesztik a fejüket, amikor pedig friss vérhez jutnak, az megrészegíti őket... Ez állandó vérszomjat szül, ami pedig előbb-utóbb gonosszá teszi a fajtánk. Ők a legveszélyesebbek, mert az embereket csak vérbanknak látják... Ebből a szempontból mélységesen egyetértek vele... Vettem egy mély levegőt, majd rámosolyogtam.
 - Rendben... De úgy tűnik, rám hatástalan... Amióta átváltoztam, azóta ezt iszom....
 - Lehet, hogy te immúnis vagy rá... És ha ez így van, hatalmas erő birtokába kerültél, hiszen így nem tudnak megölni...

Egy eddig ismeretlen gyenge pontunk...

Madárcsivitelés.. homályos, derengő fény... Szaporán pislogva nyitottam ki a szemem.... Saisho meztelen mellkasán feküdtem... Ő még aludt... Egyik karjával átölelt.... Elgondolkodtam... milyen jó is lenen minden reggel így ébredni... Óvatosan felemeltem karját és kicsusszantam alóla.... Magam köré fogtam a lepedőt, hogy eltakarjam meztelen testem... A fürdőbe mentem... gyorsan le akartam zuhanyozni. Ledobtam magamról a lepedőt és beléptem a hívogató vízsugár alá. Lemostam magamról az elmúlt évszázadok minden baját és gyötrődését. Új nap virradt.. új időszak következik. Új lappal akartam indítani. Kiléptem a zuhany alól, magamra kaptam egy bő felsőt és egy rövid nadrágot, és kimentem a  konyhába. Elkészítettem a szokásos teám, majd azon kezdtem agyalni, hogy mégis milyen reggelit csináljak neki... Egy ember testében van, tehát szüksége van élelemre.... Kerestem egy szakácskönyvet, és ahol először kinyílt, azt megpróbáltam elkészíteni. Közben megittam a teámat, és neki is készítettem egyet... Éppen időben lettem kész... Már a szoba ajtajában jártam, amikor láttam, hogy ébredezik.

 - Jó reggelt - mosolyogtam rá, és ölébe tettem a megrakott tálcát.

 - Neked is. Látom, jó korán keltál - viszonozta mosolyom és a teáért nyúlt.

Belekóstolt, de azonnal köhögni is kezdett tőle... a csésze kiesett a kezéből és földön apró darabokra tört.. Gyorsan mellé térdeltem az ágyra, de nem tudtam mit is tehetnék...

 - Mi... mi a frász volt ez? - kérdezte köhögve.

 - Egy különleges tea... ezzel fékezem meg a vérszomjam... évszázadok óta ezt iszom.... Azon a napon találtam rá...

 - De hiszen ez a sakura virágából készült....

 - Igen, abból...

 - De hát az méreg a vámpíroknak! Ezzel képesek megölni minket! 

A régi szép idők talán újra visszatérnek?

Ezt nem hiszem el... Ez lehetetlen... hiszen ő meghalt azon az estén... Mégis hogy kerül most ide? Várjunk... már az első pillanattól ismerős volt nekem ez a fiú... tehát ezért... azért, mert Ő Saisho!! Könnyes szemmel néztem rá... Tényleg ő az.. semmit se változott az évszázadok alatt...
 - Mégis hogy? - kérdeztem könnyeimben fuldokolva.
 - Azon az estén, maikor téged átváltoztattalak, hatalmas bűntudat kerített hatalmába... De az utolsó percben rájöttem, hogy azzal, hogy megölöm magam, még hatalmasabb hibát követek el.... Egyedül hagylak téged... Az utolsó percben még sikerült a lelkem megmenekítenem... De sajnos addig várnom kellet, míg egy hozzám hasonló fiú nem születik.... Ez a fiú, akinek elfoglaltam a testét.. ő az, kinek identitása oly közel áll az enyémhez.. így végre újjászülethettem! És szerencsémre téged is megtaláltalak! - mosolygott rám.
 - Annyira hiányoztál... - súgtam.
 - Te is nekem... Testetlen szellemként követtelek téged... Tudom, hogy miken mentél keresztül... Tudom, hogy mik zajlottak a szívedben ez idő alatt...
 - Várj... akkor azok az álmok...
 - Igen... az én művem... Tudatni akartam veled, hogy én melletted vagyok, számíthatsz rám.. Megtaláltam a módot, hogy kapcsolatba léphessek veled... Az álmaidon keresztül..
 - De akkor miért hagytál egyedül akkor?
 - Éreztem, hogy a szíved sebeit abban az alakomban nem tudtam begyógyítani... Úgy gondoltam, ha elfelejtesz engem, jön majd más, aki segíthet neked... Úgy gondoltam jobb neked nélkülem... De végre megszületett ez a fiú, és újra veled lehetek... Miyako... fogalmad sincs mennyire boldog vagyok, hogy újra melletted lehetek... - súgta és szorosan magához ölelt.
 - Hidd el, tudom. Olyan régóta vártalak már téged... Sose adtam fel a reményt, hogy egyszer újra együtt lehetünk. Belül éreztem, hogy csak türelmesnek kell lennem...
 - Ne félj, többet nem hagylak el Miyako... szeretlek - hajolt közel hozzám.
 - Én is szeretlek Saisho - s ajkaink összeforrtak...

Egy lehetetlen titokra fény derül...

Nem hiszem el, hogy ezt mondta... Én is nagyon jól tudom, hogy Ő aznap meghalt! Nem is kerestem őt... De most, hogy végre szinte teljesen sikerült elfelejtenem, ideállít ez a mocsok... Dühös lettem... Elmondani se tudom mennyire...

 - Ejnye, ne húzd fel magad - mondta az az idióta.

 - Jobb, ha most azonnal eltűnsz! - vicsorogtam.

 - Jó-jó... ismerem ezt az oldalad... Tényleg jobb ha lelépek... De nem most látták utoljára - azzal elillant.

Vettem egy mély levegőt, és eltüntettem az agyaraimat... Egy hatalmasat üvöltöttem, ezzel kiadva magamból a feszültséget... Egy szempillantás alatt hazamentem... Bementem a lakásba, ahol Ayato-kun szaladt elém.

 - Mondd csak mégis ki volt ez az alak? - nézett rám kiskutyaszemekkel...

 - Csak egy régi ismerősöm... - sóhajtottam.

 - Akkor mégis miért akartad megölni?

 - Tessék? - fordultam hátra, mint aki rosszul értett valamit.

 - Azt kérdeztem, hogy miért akartad megölni őt? - ismételte el.

 - Honnan veszed, hogy meg akartam őt ölni?

 - Nem vagyok ostoba, Miyako. Tudom, hogy hallottad akkor a hangom - változott meg a hangja.

 - Nem tudom, hogy miről beszélsz...

 - Ugyan már, erre tanítottalak? Csak nem megtagadod a vámpír mivoltodat? - változott tovább a hangja - Miyako, én vagyok az - mondta.

Ez a hang... A szívem kihagyott egy pillanatra... Ez nem lehet... Ő nem lehet itt... Ő meghalt! Hátrafordultam, és nem akartam hinni a szememnek... Hát tényleg ő az... Könnyek gyűltek a szemembe... Lábaim felmondták a szolgálatot, tehetetlenül estem a földre... kezemmel eltakartam a szám, és sírtam...

 - Saisho... -suttogtam.

 - Igen, én vagyok... visszajöttem hozzád Miyako - mondta kedves hangon, letérdelt hozzám, és átölelt... 

A múlt fájó emlékei...

Ezt mégis hogy merészelte? Ő tényleg ostoba... Ellöktem magamtól, majd neki rontottam... Azonban az utolsó pillanatban, egy hang szólalt meg bennem.
 - Ne tedd! - kiáltotta - Ne öld meg őt!
Olyan ismerős volt ez a hang... De nem tudtam miért...
 - Nem teheted Miyako-chan! EZ nem te vagy!- szólalt meg ismét.
Mostmár felismertem... Ahogy a nevem kimondta... Ayato-kun! De mégis hogyan? Ez nem lehet... Mégis hogy tudna telepatikus üzeneteket küldeni nekem?
 - Mi történt? Most akkor  mégse ölsz meg? - kérdezte Ikuto rám vigyorogva.
 - Most nem.. szerencséd van... De ha még egyszer meglátlak a közelemben, nem leszek ilyen elnéző...
 - Azt.. sokat változtál... öö... 800 év alatt...
 - Te viszont semmit se változtál.. Ugyan olyan erkölcstelen szemétláda dög vagy, mint voltál...
 - Ha jól emlékszem, pontosan ezért tetszettem neked - lépett közelebb.
 - Még egy lépés, és kiheréllek... és te is jól tudod, hogy nem viccelek...
 - Igen, még emlékszem szegény párára...
 - Oh, igaz is... Hol hagytad a kis ringyódat?
 - Izumi-t? Már vagy 200 éve nem is láttam....
 - Na akkor jó sokáig tartott a te szerelmes fellángolásod...
 - Ugyan már, nem felejthetnék ezt el? Egész idő alatt csak te jártál a fejemben... - lépett ismét egyre közelebb - Egyszerűen nem tudtalak kiverni a fejemből...
 - Na ebből elegem van... Várnak rám, szóval tűnj el, és ne is gyere ide többet vissza...
 - Mondd csak, mégis mit látsz abban az emberben?
 - Hogy mit? Ahhoz neked semmi közöd!
 - Akár mennyire is szeretnéd, ő nem Saisho!

Hát ismét itt van...

Ezt nem hiszem el... Ő mégis mit keres itt? Azt hittem valahol Franciaországban lehet... vagy valahol Erdély környékén... De mégis hogy talált meg engem?
 - Miyako... Hát ismét találkozunk...
 - Te mégis mit keresel itt? - morogtam.
 - Hogy mit? Egyszerű... Téged - mosolygott rám, de ez inkább egy grimasz volt, min mosoly....
 - Miyako-chan.. ő mégis ki? - lépett elő a hátam mögül Ayato-kun.
 - Senki! Nem fontos... Menj be, máris megyek én is - löktem őt a kapu felé.
 - De hát.. - szólt vissza.
 - MENJ - kiáltottam rá.
Megszeppenve sietett be az ajtón... Amikor biztos voltam benne, hogy halló és látó távolságon kívül került, egy szemvillanás alatt amellett az idióta mellette teremtem.
 - És most, Ikuto... velem jössz! - kaptam el a nyakát, és ismét fénysebességre váltva egy kietlen erdőbe vittem.
Megálltam, és elengedtem a nyakát...  Egyenesen egy fának csaptam.. ami ki is dőlt...
 - Khm... Úgy látom még mindig jó erőben vagy - mondta a torkát köszörülve.
 - Nagyon bátor vagy, hogy felkerestél.. vagy inkább ostoba?
 - Persze, hogy felkerestelek... Valamit el kell intéznünk...
 - Tényleg? Mit is? - fontam össze karjaim mellkasom előtt.
 - Hát nem emlékszel? Az ígéretünkre? - lépett közelebb hozzám.
 - Csak ne beszélj itt nekem ígéretekről.. Még a végén kitépem a szíved... - vicsorogtam rá.
 - Ugyan már... Emlékezz a régi szép időkre... amikor még mi ketten együtt voltunk - illant oda hozzám, és megcsókolt...